Vasárnap este a magyar kézilabda történetében megint valami olyasmi történt, amit sokáig nem felejt el senki, akit egy kicsit is érdekel ez a sport. Ők ugyanis egészen biztosan, ha szemmel nem is, de valamilyen úton módon biztosan azt figyelték, megnyeri-e hosszú idő után újra magyar csapat a férfi kézilabda bajnokok ligáját. A Veszprémnek harmadszor volt lehetősége erre, és nem csak azért bízhattunk sokkal inkább a győzelemben, mint idáig bármikor, mert, ahogy a mondás tartja, három a magyar igazság, hanem azért is, mert a játékos állományt, edzőt, eredményeket, mérkőzéseket látva, a döntő felé haladva, egyre inkább fészkelhette bele magát jogosan a "most vagy soha" érzés minden szurkoló fejébe. A mérkőzés félideje táján pedig talán nem túlzás állítani, hogy minden kicsit is érdeklődő magyar fejébe is.

Nem azért írok erről, mert ez egy jó lehetőség, hogy kibeszéljem magamból a dühöt, érthetetlenséget szomorúságot a meccsel kapcsolatban - egyébként szívesen kibeszélném ezt is - hanem azért, mert a reakciók és utózöngék nem (sem) hagynak nyugodni.

Az ezüst éremnek egy csapatsportban mindig van egy mérhetetlenül szomorú csillogása, ez nem újdonság. Egy döntőt elveszíteni eredménytől, és a játék képétől függetlenül nehéz, bosszantó, dühítő, szomorú és még sorolhatnám a jelzőket. Akkor is így lett volna ez, ha az ellenfél vezet 9 góllal, aztán a végén 15-el nyer, és így volt ez tegnap is, ahol 7-es párharcban maradtunk alul. Tudom, tudom, én is láttam, hogy nem az ellenfél, hanem MI vezettünk 9 góllal. Igen, lehet, hogy azért mondom ezt, mert így könnyebb feldolgozni azt, ami történt. Lehet, hogy attól is csak nekem könnyebb, ha arra gondolok, hogy a hosszabbítás vége előtt 15 másodperccel még a lengyelek vezettek, de hetesekre mentettünk. A pénzfeldobást pedig nem mi nyertük.

Aguinagalde még be sem dobta a győztes gólt, máris rázendítettek az "ez is csak a magyarokkal történhet meg" az "el vagyunk átkozva" és a "megérdemelték, ha 9 gólról ki tudtak kapni" kórus tagjai.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy aki azt tudja mondani valakire, hogy megérdemelt bármi rosszat, az a másikat szereti-e, vagy önmagát? Mert ha nyert volna a csapat, akkor biztosan nagyon büszkének érezte volna magát még az is, aki "jó" szülő módjára - talán ez az egyetlen elfogadható épeszű magyarázat erre - a gyermek érdekében a "tanulj a hibákból" program téves futtatásával saját maga megnyugtatására "nevelni" próbál, annak ellenére, hogy ez az üzenet sosem jut el ahhoz, akinek szánják. De ha még eljut is, biztosan nem ezt a célt szolgálja majd. Ha viszont nyertünk volna, nem kellett volna ilyen szörnyű szerepbe kényszerülnie, büszkén feszíthetett volna gyermeke fölött, hogy lám, ez itt az én fiam!

A Veszprém csapatában 6 magyar játékos játszik. A többi 11 szereplőbe nem kódolták bele az "ez is csak a magyarokkal történhet meg" gént. A 7 fős szakmai stábnak csupán három olyan tagja van, aki magyar származású, tehát az elmélet ezen a fronton is megdőlni látszik. Arról egyelőre sajnos nincsenek adatok, hogy a "magyarok" mint fogalom, eszme, habitus, vagy lelki kivetülés bármilyen szempontból milyen és mekkora hatással bír azokra, akik átlépik határainkat, de lassan úgy érzem, az elmúlt évek sporteseményei után és a kórus nagy létszáma miatt, hogy választást is nyernék vele, ha egy ilyen kutatás lebonyolítását és az eredmények publikálását venném fel pártprogramomba.

Ha kiderül majd, hogy igen, mi vagyunk a vesztes nép, aki még évezredekig balsorsra van ítélve, akkor mindenki megnyugszik majd? Akkor mindenki elkezd majd a kicsinek (3. Bajnokok Ligája ezüst érem) is örülni, hogy huhh bammeg erről nem volt szó, nekünk már a csoportból is ki kellett volna esni a balsors miatt? Akkor majd hajlandó lesz nem a rosszat látni mindenben? Akkor majd eszébe jut minden embernek, hogy a "magyarok"-ba, akikkel ez kizárólag előfordulhat, ő is beletartozik? Hogy az, hogy milyenek a magyarok, az rajta is pont ugyan annyira múlik, mint bármelyik más magyaron? Hajlandó lesz végre saját magáért és saját tetteiért, eredményeiért is felelősséget vállalni és nem mindig csak a másiktól várni ezt, vagy a másikat akarni megtanítani rá, hanem elkezdi esetleg ő is megtanulni? Olyan vehemenciával és meggyőződéssel beszélnek, mintha legalább egyszer kézilabda bl-t nyertek volna -9-ről... Mintha legalább is önhibájukon kívül nem lehetnének ugyan ilyen "sikertelenek" bármiben, amivel foglalkoznak... Mintha a csapatnak egy személyben kellene bocsánatot kérni tőlük, hogy: ajjj, haver, ne haragudj, annyira megérdemelted volna, bocs, de elb...tuk...

Az igazán dühítő számomra nem az, hogy a csapat 9 gólos előnyről kikapott, hanem az, hogy hülyének, naivnak, hozzá nem értőnek, érzelmes nőnek vagyok címkézve, ha nem harsogom én is ugyan ezt. Ha nem várom el, hogy egy ilyen szituációban én legyek az első helyen. Ha fel tudom fogni, hogy amit a csapattagok éreznek, az bárki más számára felfoghatatlan és sokkal nagyobb fájdalom, mint amit egy szurkoló, egy ilyen helyzetben, valaha is érezni fog.

Nem sajnálom azokat sem, akik végig nézték a meccset a helyszínen. Tudom milyen érzés úgy utazni valahová, hogy a győzelem, egy éjszakányi ünneplést jelenthet, felejthetetlen, életre szóló jó élményekkel együtt. És tudom milyen szurkolni a csapatnak, aki ennek ellenére elveszíti a meccset. Ezért azt is tudom, hogy még így is jobb ott lenni, mint bárhol máshol. Remélem, hogy a Kölnben szurkolóknak és a csapatnak is hasonló élményeik maradnak majd.

S mivel az átok megtörésében jobban hiszek, mint abban, hogy ennek a társadalomnak nagyobb hányada gyakoroljon felnőttként önismeretet, ezért szépen kérlek Titeket, Fiúk, elsősorban magatok, másodsorban magam és hasonlóan gondolkodó eszetlen társaim nevében, hogy egyszer nyerjetek bl döntőt -9ről... Mert az tuti, hogy egy életre megtöri az átkot és végre mindenki csendben maradhat majd. 

(fotó:https://nepszava.hu/cikk/1095517-mikler-felkelt-az-oroszlan?print=1)

Valahogy mindig jobban szerettem a nyarat. Mindig nagyon várom, hogy végre körülöttem legyen. Mintha a nyári levegő magával hozná a „bármi megtörténhet” illatát, mintha amiatt, hogy a nappalok hosszabbak lennének, az életembe is több férne, mintha amiatt, hogy a szabadban vannak az emberek, sokkal inkább látható válna az élet. A nyár ébredésének első pillanatai magával hozzák a szabadtéri szórakozó helyek ébredését is. Ilyenkor mintha a dallamok is szívesebben táncolnának és ölelnének körbe, mint egy zárt, barlangszerű térben, s mintha a koncert idejére az összes ember ugyan ezt érezné, és ettől még akkor sem érzem magam egyedül, ha lényegében mindenki ismeretlen körülöttem. Mondhatnám talán úgy is, hogy a szabadtéri koncertekre a boldogságot megyek keresni. Együtt.

A pénteki Halott Pénz koncerten nem ismertem minden számot, mégis azonnal magával ragadott a nyári életérzés. Egészen addig, míg az egyik szövegrészleten meg nem akadtak boldogan repkedő gondolataim. „Keressük a boldogságot együtt, keressük a boldogságot együtt, keressük a boldogságot együtt, akkor is, ha nem sikerül.” Szinte felháborodva fordultam barátnőm felé, hogy miért nem azt mondja, hogy: megtaláljuk a boldogságot együtt, hogy ez mennyire demoralizáló, miért csak keressük, keresni mennyire könnyű, megtalálni viszont már baromi nehéz, s mivel hiszem, hogy a gondolatnak valóban van olyan hatalma, hogy azzal teremteni is lehet, sokkal jobb lenne azt hajtogatni a refrénben, hogy megtaláljuk együtt. Legnagyobb döbbenetemre, igenlő válasz helyett azt mondta, hogy márpedig szerinte keresni nehezebb, mint megtalálni. Tovább érveltem, hogy a keresés az maga az út, keresni bárki tud, de megtalálni már sokkal kevesebben, és az azért nehezebb, mert abban már az egész keresés, a rengeteg megtett út is benne van. De ő ragaszkodott hozzá, hogy nem, mert ha megtaláltam az már nem nehéz, az már jó, keresni viszont mennyire sokáig tart, mennyire fárasztó. Egyértelmű hogy nem tudtunk kitérni egymás érvrendszerének részletesebb megismerésére a négyezres tömeg kellős közepén, így meg is beszéltük, hogy később folytatjuk a beszélgetést, de aztán ugyan olyan könnyen szállt el ennek a gondolatnak a valóságossága, mint az utolsó szám utolsó dallamai fél órával később.

Bennem mégis tovább mozgolódott ez a kérdés. Tényleg a keresés lenne nehezebb? Valóban nem érdekel már, hogy mi volt előtte, ha a boldogságot megtaláltam? Egyáltalán, tudom, hogy mi az a boldogság? Ha nem tudom, honnan tudom, hogy merre, vagy hogyan kell keresni? Lehet, hogy tudom, de rosszul keresek? Vagy már rég nem is kéne keresnem, mert pont a boldogságtól nem tudok tovább menni, csak nem vettem észre? Mikor gyermek az ember, sokszor kérdezik tőle, mi szeretne lenni, ha felnő. Ilyenkor sorolunk foglalkozásokat, élethelyzeteket, de egyben talán mindenki egyet ért: boldog. Boldogok szeretnénk lenni. De ki segít megtanítani, hogy azt hogyan kell? Mi van azokkal, akik ezt valamiért nem tudják? Nem iratkozhatnak be a boldogság iskolába, pedig ott biztosan elmondanák, mire figyeljünk az úton, hogyan vegyük észre melyik a jó irány, vagy melyik nem az, mert nincs ilyen. Egyedül kell kitalálni, tanulni, megfigyelni, látni, tudni a boldogságot.

De abban, hogy keresel, az is benne van, hogy nem találsz. Persze a találat is bekövetkezhet. De kin múlik ez? A szerencsén? A sorson? Szomorú lenne, ha így lenne, mert az azt jelenti, hogy nekem ebbe semmi beleszólásom sincsen. Én pedig szeretek beleszólni. Bele akarok szólni. Abba, hogy boldog leszek-e vagy sem. Nem lehet, hogy így áll össze egy élet. Ennyi apró fontos összefüggés nem létezhet véletlenül. A boldogságot sem kaphatjuk véletlenül.

Én nem a boldogságot akarom keresni, hanem annak az útját, hogy hogyan lehetek az. Mert ha erre rájövök, többet nem kell keresnem soha, mert mindig tudni fogom, hogyan találjam meg. Szóval ezt keresem. Akkor is, ha nem sikerül. Addig, amíg nem sikerül.

https://www.youtube.com/watch?v=zVSp2f4KyHY