Valahogy mindig jobban szerettem a nyarat. Mindig nagyon várom, hogy végre körülöttem legyen. Mintha a nyári levegő magával hozná a „bármi megtörténhet” illatát, mintha amiatt, hogy a nappalok hosszabbak lennének, az életembe is több férne, mintha amiatt, hogy a szabadban vannak az emberek, sokkal inkább látható válna az élet. A nyár ébredésének első pillanatai magával hozzák a szabadtéri szórakozó helyek ébredését is. Ilyenkor mintha a dallamok is szívesebben táncolnának és ölelnének körbe, mint egy zárt, barlangszerű térben, s mintha a koncert idejére az összes ember ugyan ezt érezné, és ettől még akkor sem érzem magam egyedül, ha lényegében mindenki ismeretlen körülöttem. Mondhatnám talán úgy is, hogy a szabadtéri koncertekre a boldogságot megyek keresni. Együtt.
A pénteki Halott Pénz koncerten nem ismertem minden számot, mégis azonnal magával ragadott a nyári életérzés. Egészen addig, míg az egyik szövegrészleten meg nem akadtak boldogan repkedő gondolataim. „Keressük a boldogságot együtt, keressük a boldogságot együtt, keressük a boldogságot együtt, akkor is, ha nem sikerül.” Szinte felháborodva fordultam barátnőm felé, hogy miért nem azt mondja, hogy: megtaláljuk a boldogságot együtt, hogy ez mennyire demoralizáló, miért csak keressük, keresni mennyire könnyű, megtalálni viszont már baromi nehéz, s mivel hiszem, hogy a gondolatnak valóban van olyan hatalma, hogy azzal teremteni is lehet, sokkal jobb lenne azt hajtogatni a refrénben, hogy megtaláljuk együtt. Legnagyobb döbbenetemre, igenlő válasz helyett azt mondta, hogy márpedig szerinte keresni nehezebb, mint megtalálni. Tovább érveltem, hogy a keresés az maga az út, keresni bárki tud, de megtalálni már sokkal kevesebben, és az azért nehezebb, mert abban már az egész keresés, a rengeteg megtett út is benne van. De ő ragaszkodott hozzá, hogy nem, mert ha megtaláltam az már nem nehéz, az már jó, keresni viszont mennyire sokáig tart, mennyire fárasztó. Egyértelmű hogy nem tudtunk kitérni egymás érvrendszerének részletesebb megismerésére a négyezres tömeg kellős közepén, így meg is beszéltük, hogy később folytatjuk a beszélgetést, de aztán ugyan olyan könnyen szállt el ennek a gondolatnak a valóságossága, mint az utolsó szám utolsó dallamai fél órával később.
Bennem mégis tovább mozgolódott ez a kérdés. Tényleg a keresés lenne nehezebb? Valóban nem érdekel már, hogy mi volt előtte, ha a boldogságot megtaláltam? Egyáltalán, tudom, hogy mi az a boldogság? Ha nem tudom, honnan tudom, hogy merre, vagy hogyan kell keresni? Lehet, hogy tudom, de rosszul keresek? Vagy már rég nem is kéne keresnem, mert pont a boldogságtól nem tudok tovább menni, csak nem vettem észre? Mikor gyermek az ember, sokszor kérdezik tőle, mi szeretne lenni, ha felnő. Ilyenkor sorolunk foglalkozásokat, élethelyzeteket, de egyben talán mindenki egyet ért: boldog. Boldogok szeretnénk lenni. De ki segít megtanítani, hogy azt hogyan kell? Mi van azokkal, akik ezt valamiért nem tudják? Nem iratkozhatnak be a boldogság iskolába, pedig ott biztosan elmondanák, mire figyeljünk az úton, hogyan vegyük észre melyik a jó irány, vagy melyik nem az, mert nincs ilyen. Egyedül kell kitalálni, tanulni, megfigyelni, látni, tudni a boldogságot.
De abban, hogy keresel, az is benne van, hogy nem találsz. Persze a találat is bekövetkezhet. De kin múlik ez? A szerencsén? A sorson? Szomorú lenne, ha így lenne, mert az azt jelenti, hogy nekem ebbe semmi beleszólásom sincsen. Én pedig szeretek beleszólni. Bele akarok szólni. Abba, hogy boldog leszek-e vagy sem. Nem lehet, hogy így áll össze egy élet. Ennyi apró fontos összefüggés nem létezhet véletlenül. A boldogságot sem kaphatjuk véletlenül.
Én nem a boldogságot akarom keresni, hanem annak az útját, hogy hogyan lehetek az. Mert ha erre rájövök, többet nem kell keresnem soha, mert mindig tudni fogom, hogyan találjam meg. Szóval ezt keresem. Akkor is, ha nem sikerül. Addig, amíg nem sikerül.
https://www.youtube.com/watch?v=zVSp2f4KyHY
