Vasárnap este a magyar kézilabda történetében megint valami olyasmi történt, amit sokáig nem felejt el senki, akit egy kicsit is érdekel ez a sport. Ők ugyanis egészen biztosan, ha szemmel nem is, de valamilyen úton módon biztosan azt figyelték, megnyeri-e hosszú idő után újra magyar csapat a férfi kézilabda bajnokok ligáját. A Veszprémnek harmadszor volt lehetősége erre, és nem csak azért bízhattunk sokkal inkább a győzelemben, mint idáig bármikor, mert, ahogy a mondás tartja, három a magyar igazság, hanem azért is, mert a játékos állományt, edzőt, eredményeket, mérkőzéseket látva, a döntő felé haladva, egyre inkább fészkelhette bele magát jogosan a "most vagy soha" érzés minden szurkoló fejébe. A mérkőzés félideje táján pedig talán nem túlzás állítani, hogy minden kicsit is érdeklődő magyar fejébe is.

Nem azért írok erről, mert ez egy jó lehetőség, hogy kibeszéljem magamból a dühöt, érthetetlenséget szomorúságot a meccsel kapcsolatban - egyébként szívesen kibeszélném ezt is - hanem azért, mert a reakciók és utózöngék nem (sem) hagynak nyugodni.

Az ezüst éremnek egy csapatsportban mindig van egy mérhetetlenül szomorú csillogása, ez nem újdonság. Egy döntőt elveszíteni eredménytől, és a játék képétől függetlenül nehéz, bosszantó, dühítő, szomorú és még sorolhatnám a jelzőket. Akkor is így lett volna ez, ha az ellenfél vezet 9 góllal, aztán a végén 15-el nyer, és így volt ez tegnap is, ahol 7-es párharcban maradtunk alul. Tudom, tudom, én is láttam, hogy nem az ellenfél, hanem MI vezettünk 9 góllal. Igen, lehet, hogy azért mondom ezt, mert így könnyebb feldolgozni azt, ami történt. Lehet, hogy attól is csak nekem könnyebb, ha arra gondolok, hogy a hosszabbítás vége előtt 15 másodperccel még a lengyelek vezettek, de hetesekre mentettünk. A pénzfeldobást pedig nem mi nyertük.

Aguinagalde még be sem dobta a győztes gólt, máris rázendítettek az "ez is csak a magyarokkal történhet meg" az "el vagyunk átkozva" és a "megérdemelték, ha 9 gólról ki tudtak kapni" kórus tagjai.

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy aki azt tudja mondani valakire, hogy megérdemelt bármi rosszat, az a másikat szereti-e, vagy önmagát? Mert ha nyert volna a csapat, akkor biztosan nagyon büszkének érezte volna magát még az is, aki "jó" szülő módjára - talán ez az egyetlen elfogadható épeszű magyarázat erre - a gyermek érdekében a "tanulj a hibákból" program téves futtatásával saját maga megnyugtatására "nevelni" próbál, annak ellenére, hogy ez az üzenet sosem jut el ahhoz, akinek szánják. De ha még eljut is, biztosan nem ezt a célt szolgálja majd. Ha viszont nyertünk volna, nem kellett volna ilyen szörnyű szerepbe kényszerülnie, büszkén feszíthetett volna gyermeke fölött, hogy lám, ez itt az én fiam!

A Veszprém csapatában 6 magyar játékos játszik. A többi 11 szereplőbe nem kódolták bele az "ez is csak a magyarokkal történhet meg" gént. A 7 fős szakmai stábnak csupán három olyan tagja van, aki magyar származású, tehát az elmélet ezen a fronton is megdőlni látszik. Arról egyelőre sajnos nincsenek adatok, hogy a "magyarok" mint fogalom, eszme, habitus, vagy lelki kivetülés bármilyen szempontból milyen és mekkora hatással bír azokra, akik átlépik határainkat, de lassan úgy érzem, az elmúlt évek sporteseményei után és a kórus nagy létszáma miatt, hogy választást is nyernék vele, ha egy ilyen kutatás lebonyolítását és az eredmények publikálását venném fel pártprogramomba.

Ha kiderül majd, hogy igen, mi vagyunk a vesztes nép, aki még évezredekig balsorsra van ítélve, akkor mindenki megnyugszik majd? Akkor mindenki elkezd majd a kicsinek (3. Bajnokok Ligája ezüst érem) is örülni, hogy huhh bammeg erről nem volt szó, nekünk már a csoportból is ki kellett volna esni a balsors miatt? Akkor majd hajlandó lesz nem a rosszat látni mindenben? Akkor majd eszébe jut minden embernek, hogy a "magyarok"-ba, akikkel ez kizárólag előfordulhat, ő is beletartozik? Hogy az, hogy milyenek a magyarok, az rajta is pont ugyan annyira múlik, mint bármelyik más magyaron? Hajlandó lesz végre saját magáért és saját tetteiért, eredményeiért is felelősséget vállalni és nem mindig csak a másiktól várni ezt, vagy a másikat akarni megtanítani rá, hanem elkezdi esetleg ő is megtanulni? Olyan vehemenciával és meggyőződéssel beszélnek, mintha legalább egyszer kézilabda bl-t nyertek volna -9-ről... Mintha legalább is önhibájukon kívül nem lehetnének ugyan ilyen "sikertelenek" bármiben, amivel foglalkoznak... Mintha a csapatnak egy személyben kellene bocsánatot kérni tőlük, hogy: ajjj, haver, ne haragudj, annyira megérdemelted volna, bocs, de elb...tuk...

Az igazán dühítő számomra nem az, hogy a csapat 9 gólos előnyről kikapott, hanem az, hogy hülyének, naivnak, hozzá nem értőnek, érzelmes nőnek vagyok címkézve, ha nem harsogom én is ugyan ezt. Ha nem várom el, hogy egy ilyen szituációban én legyek az első helyen. Ha fel tudom fogni, hogy amit a csapattagok éreznek, az bárki más számára felfoghatatlan és sokkal nagyobb fájdalom, mint amit egy szurkoló, egy ilyen helyzetben, valaha is érezni fog.

Nem sajnálom azokat sem, akik végig nézték a meccset a helyszínen. Tudom milyen érzés úgy utazni valahová, hogy a győzelem, egy éjszakányi ünneplést jelenthet, felejthetetlen, életre szóló jó élményekkel együtt. És tudom milyen szurkolni a csapatnak, aki ennek ellenére elveszíti a meccset. Ezért azt is tudom, hogy még így is jobb ott lenni, mint bárhol máshol. Remélem, hogy a Kölnben szurkolóknak és a csapatnak is hasonló élményeik maradnak majd.

S mivel az átok megtörésében jobban hiszek, mint abban, hogy ennek a társadalomnak nagyobb hányada gyakoroljon felnőttként önismeretet, ezért szépen kérlek Titeket, Fiúk, elsősorban magatok, másodsorban magam és hasonlóan gondolkodó eszetlen társaim nevében, hogy egyszer nyerjetek bl döntőt -9ről... Mert az tuti, hogy egy életre megtöri az átkot és végre mindenki csendben maradhat majd. 

(fotó:https://nepszava.hu/cikk/1095517-mikler-felkelt-az-oroszlan?print=1)